Marosi István vagyok, az Our Long Journey blog szerzője. Köszönöm, hogy beleolvasol az írásaimba. A blogon olvasható sztorik és gondolatok többségét én jegyzem le, de a történetet igazából ketten írjuk a párommal, Lukács Klaudiával. Ez a blog a mi hosszú utazásunk története. A szó szoros értelmében, hiszen az itt olvasható cikkek több hónapos hátizsákos utazásaink történetei, tapasztalatai. És átvitt értelemben is, hiszen annak a csodálatos utazásnak is a krónikája, ami a kettőnk közös élete.
Mit érdemes tudni rólam? Szeretek utazni, írni és fotózni. 2008-tól közel 9 éven át dolgoztam a turizmusért felelős minisztériumban különféle pozíciókban, és munka mellett elég sokat utaztam. Az előttünk álló hosszú amerikai út előtt otthagytam a munkahelyem. Klauval a minisztériumban ismerkedtem meg, aztán ő elment máshová dolgozni, élt Londonban is egy évet, most éppen egy befektetési bankban mondott fel, hogy belevághassunk az újabb nagy kalandba.
Nem születettem Indiana Jonesnak és Klau sem egy Lara Croft. Átlagos pár vagyunk, Budapesten élünk egy lakótelepen. Nem vagyunk gazdagok, és a szüleink sem azok. Viszont évek óta elég jól keresünk, amiből ügyesen takarékoskodva elég szépen tudtunk félrerakni. A hosszú tengerentúli utakon több évnyi spórolt pénzünket költjük el.
Ennyi elég is, mert igazából ez a blog nem rólunk szól. Persze itt a mi történeteinket és a mi gondolatainkat olvashatjátok, de ha csak le akarnánk ezeket jegyezni, akkor írnánk magunknak egy naplót és nem tennénk ki a netre.
Szóval akkor miért írom az Our Long Journey-t?
Két célom van, egy személyes és egy közérdekű.
A személyes nagyon egyszerű: a bloggal teremtek magamnak egy kis szigetet, ahol azzal foglalkozhatok, ami igazán érdekel és ahol az én szabályaim működnek. És reménykedem abban, hogy idővel kialakul itt egy közösség, amiben olyan emberek lesznek, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak, akik értik, hogy mit keresünk ennyire elszántan ezzel az utazósdival, és hogy miért olyan elképesztően jó dolog ez.
A közérdekű cél pedig az, hogy gyakorlati tapasztalatok, élmények megosztásával, sok-sok fotóval és videóval, az utazásról szóló vagy az utazásaink által inspirált gondolatokkal segítsek abban, hogy aki még nem utazik, az kedvet kapjon, aki pedig gyakorlott utazó, az hasznos információkhoz jusson ezen a felületen.
Miért fontos ez nekem?
Azért, mert azt gondolom, hogy az utazástól szélesebb látókörű, tájékozottabb, nyitottabb, elfogadóbb, bátrabb, magabiztosabb, végső soron jobb és boldogabb ember leszel. És szeretnék egy olyan világban élni, amiben a mostaninál sokkal több jó és boldog ember van.
Nem hiszek abban, hogy az életnek előre szabott menetrendje van, amit követni kell, ha nem akarsz lemaradni a tutiról. Élni kell. Ott, akkor, ahol és amikor vagy. Sodródni az árral és nem gondolkodni azon, hogy jó irányba visz-e.
Különböző okok miatt ezt sokan elég nehezen tesszük. Az utazás az egyik olyan dolog, amivel mesterségesen belökhetjük magunkat egy olyan helyzetbe, amikor nincs más választásunk, mint elkezdeni sodródni.
Remélem, hogy az írásaimmal egy kicsit hozzájárulok ahhoz, hogy te is elkezdj utazni, és megismerd azt a világot, amiben igazán jól érzed magad, amiben önmagad vagy.
Ha kíváncsi vagy kicsit részletesebben is arra, hogy hogyan lettem szép lassan az utazás szerelmese, és aztán hogyan csúsztunk bele együtt is ebbe a világba, olvass tovább:
Az egész akkor kezdődött, amikor 2010-ben részt vettem egy néhány napos hivatalos úton Thaiföldön. (Az egyik magyar főiskola turisztikai karával utaztam az ottani társintézményekhez.) Annyira hirtelen jött a lehetőség, hogy még azt sem néztem meg előzetesen, hogy pontosan hol is van ez az ország. Lehet, hogy épp ez a felkészületlenség az oka, hogy Ázsia az első pillanattól szíven ütött. Máig emlékszem, ahogy a Chiang Mai-i reptérről a városba vezető út alatt rátapadtam a kisbusz ablakára és egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a kinti forgatagról.
Minden más volt, mint otthon. Január volt és 28 fok, ferdeszemű emberek, olvashatatlan krikszkrakszokkal írt feliratok, baloldali közlekedés, az út mellett pálmafák, az utakon addig nem látott kis furcsa, motorszerű járművek. Mikor megérkeztünk a szállodába, azonnal elmentem egyet sétálni a környékre. Beleakadtam egy piacba. Hangos volt, zajos, zsúfolt és büdös (úgy emlékszem, halpiac volt). Kicsit féltem, de nem érdekelt, mert sokkal erősebb volt az az érzés, hogy valamiért én ezt imádom. Nem tudtam akkor rögtön megfogalmazni, hogy pontosan mi, de egészen biztos voltam benne, hogy ott és akkor valami egészen nagyszerű dolog történik velem.
Azon túl, hogy az alatt az egy hét alatt elképesztően szép és érdekes helyeket láttam, még valamit észrevettem.
Valahogy így estem szerelembe Ázsiával és az utazással. 2012-ben visszamentem egy hónapra egyedül egy hátizsákkal, akkor már Kambodzsát, Vietnamot és Laoszt is megnéztem egy kicsit magamnak. Aztán jött 2014, amikor eldöntöttük a párommal, Klauval, hogy együtt belevágunk egy 5 hónapos hátizsákos ázsiai útba. Jártunk Indonéziában, Vietnamban, Kínában, Indiában, Thaiföldön, Kambodzsában és Mianmarban. Fantasztikus volt ennyi ideig úton lenni, és kizárólag azt csinálni, amit akartunk. És az is kiderült, hogy megy ez kettőnknek is, tudunk együtt utazni. Sőt, nem csak hogy tudunk, de irtóra élvezzük is.
Még ott a nézőtéren Klau megkérdezte tőlem, hogy – csak elméletileg – hova mennénk, ha úgy döntenénk, hogy megint útra kelünk.
És most itt vagyunk, felmondtunk mind a ketten a munkahelyünkön, és indulunk fél évre Amerikába.
