Az előző cikkünkben a Salkantay trekre való felkészüléssel kapcsolatos praktikus információkat szedtük össze, most arról mesélünk, hogy milyen 5 napig úton lenni az Andok hegyláncai között.

1. nap

Táv: 14 km

Útvonal: Challacancha (3600 m) – Soraypampa (táborhely, 3920 m) – Humantay lake (4200 m) – Soraypampa (3920 m)

Mint minden túra Peruban, ez is úgy kezdődött, hogy felkeltünk hajnalban, álmosak voltunk és fáztunk. 5-re jött értünk Ricardo, aki a következő napokban a csapatunk vezetője volt. Miután összeszedtük mind a 12 résztvevőt, elindultunk kisbusszal a túra kiindulópontjára. Természetesen ez alatt a három órás út alatt is dög hideg volt, de kaptunk plédeket, ami alatt tudtunk aludni egy keveset.

A kisbuszból 3600 méteren kiszállva a következő látvány fogadott bennünket: körben zöld hegyoldalak, a völgyben kis patak, színes virágok, legelésző lovak és birkák, a távolban ragyog a Humantay havas csúcsa, verőfényes napsütés, kék égbolt.

Ilyen környezetben elég hamar megérti az ember, hogy miért beszélnek az itteniek folyton a Pachamamáról, vagyis az anyatermészetről, miért áll a hiedelemviláguk középpontjában a természet és az élővilág. Szerintem azért, mert oly mértékben ki vannak szolgáltatva a természet erőinek, annyira élet és halál ura az időjárás, hogy muszáj volt kialakítani egy mítoszt köré, ami egyrészt megmagyarázza a szeszélyeit, másrészt valamelyest befolyásolhatónak tünteti fel. Elég komoly hagyománya van itt az anyatermészetnek való áldozásnak, ami ma már szerencsére csak mindenféle terményekben és egyéb színes ajándékokban ölt testet, de szegény lámák sokat tudnának mesélni arról, hogy hogyan próbálták az inkák az ő válogatott kínzásaikkal megvásárolni Pachamama jóindulatát. És hát nem én lennék, ha nem írnám ide, hogy mondjuk azért ki, hogy ez – mint általában a vallásos hiedelmek – jó nagy marhaság. Eleve kérdéses, hogy a természet szimpátiáját miért pont élőlények lemészárlásával lehetne kivívni, de úgy általában célszerűbbnek tűnik minél több egzakt tudást felhalmozni a környezetünkről és felkészülni annak változásaira (építészetben, növénytermesztésben, öltözködésben, hasonlókban), mintsem véres (vagy nem véres) rituálékkal próbálkozni.

Az első nap megtévesztően könnyen kezdődött, egy 3 órás sétával a 3900 méteren lévő táborig. Délután aztán jött egy nehezebb kirándulás 4200 méterre, a Humantay hegy lábánál lévő lagúnához. Nem tűnik soknak a 300 méter szintemelkedés, de a magasság miatt eléggé elfáradtunk a végére, és itt jelentkeztek először a hegyibetegség tünetei is. Mindez teljesen lényegtelen ahhoz képest, hogy milyen látvány fogadott bennünket fent.

Sötétedésre értünk vissza a táborba, ahol megkaptuk az első vacsoránkat, aztán ment is mindenki aludni. Részben mert nagyon fáradtak voltunk, részben meg mert relatíve limitáltak a programlehetőségek errefelé. Inni ugye nem lehet, mert az ront a hegyibetegség tünetein, a beszélgetéshez meg hideg volt.

A túraszervező cégünk egyik specialitása, hogy az első este nem hagyományos sátrakban, hanem kis üveg iglukban szállásolja el a csoportjait.

Ez egy olyan luxus, aminek örültünk, tényleg irtó menőn néztek ki a kis házacskák, sajnáltuk volna, ha nem próbáljuk ki. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az a marketing, miszerint az iglukból nagyszerűen lehet csodálni a csillagos égboltot, nem teljesen fedi a valóságot, mivel őrült hideg van, ezért az üvegtetőt 10 perc alatt úgy beleheltük párával, hogy semmit sem láttunk.

Ha a csillagokat nem is láttuk a “szobából”, azért volt az éjszakában valami fenséges: amikor éjjel kiléptünk a sátorból és felnéztünk a tábor fölé, a Humantay havas csúcsát láttuk, ahogy fehéren ragyog a telihold fényében. Hideg volt, zúgott a szél, de csak néztük borzongva, hogy már megint micsoda helyre keveredtünk.

2. nap

Táv: 22 km

Útvonal: Soraypampa (2920 m) – Salkantay-hágó (4630 m) – Chaullay (2900 m)

Másnap 5-kor (mikor máskor?!) keltünk, amit Ricardo egy forró kokateával tett elviselhetőbbé. Ez a nap a leghosszabb és a legkeményebb, mivel fel kell kapaszkodni a 4600 méteren lévő Salkantay-hágóig, majd onnan leereszkedni 2900-ra a táborhelyre. Az első rész meglepően könnyen ment, nem azt mondom, hogy felszaladtunk a hágóra, de két ritkán túrázó magyarhoz képest szerintem egész jó időt mentünk. Ahogy közeledtünk a csúcshoz, úgy lett a táj egyre kietlenebb és zordabb.

A három képen elég jól követhető az időjárás változása, reggel napsütésben indultunk, a csúcshoz közeledve aztán elkezdett beborulni, hogy aztán pont mire felértünk, megérkezzenek a felhők, és velük a szél és az eső. Egy ideig elég mérges voltam emiatt, aztán feltűnt, hogy a táj talán még szebb ilyenkor, úgyhogy elkezdtem élvezni és az egész túra legérdekesebb hangulatú fotóit elkészíteni.

Aztán ahogy leértünk 3000 méterre, lassan elkezdett javulni az idő. Elállt az eső, melegebb is lett és a táj is megtelt színekkel és élettel.

Este egy klasszikus sátortáborban aludtunk elég egyszerű körülmények között, de két nap után nagyon jól esett a meleg zuhany, amiért mindössze 10 perui solt (kb. 1000 forintot) kellett leperkálni és úgy fél órát sorban állni.

3. nap

Táv: 19 km

Útvonal: Challulay (2900 m) – Lucmabamba (2000 m)

A harmadik nap volt messze a legkönnyebb, csak le kellett sétálni 2900 méterről 2000-re, ebédre már meg is érkeztünk a táborhelyre. Útközben valamiért főleg virágokat fotóztam, talán az volt az legnagyobb újdonság az előző napok kopár hegyeihez képest.

Na meg ezt a pillanatot, amikor Ricardo a kezében vitte át a kis 6 éves útitársunkat egy patakon:)

Délután szabadprogram volt, amit néhányan a közeli hőforrások meglátogatásával töltöttek, mi inkább a pihenésre szavaztunk, maradtunk a táborban. Aludni terveztünk, aztán végül órákon át beszélgettünk a velünk túrázó hat tagú családdal. Jól össze is barátkoztunk, különösen Klau Marizával, az anyukával.

Könyvet lehetne írni róluk, most csak néhány kiragadott sztori, amiből megsejthető, hogy miért egészen fantasztikus kis közösség ők.

Egyéves világkörüli úton vannak, amit szemmel láthatóan mind a hatan nagyon élveznek.

A gyerekek sosem jártak iskolába, otthon tanítja őket az édesanyjuk. Nem valami virágszedő hippi kommunát kell elképzelni, Ausztráliában nagyon szigorúan szabályozza és ellenőrzi az állam, hogy valóban megkapják-e azt a szintű oktatást, amire szükségük van. Az anyukának előre be kell mutatni a tanmenetet és a tananyagokat, a gyerekeknek pedig vizsgázni kell bizonyos időközönként. Azonban az állam nem csak számon kér, de szolgáltat is: interneten elérhető minden olyan segédlet, tankönyv és egyéb anyag, amit a rendes oktatásban használnak. Persze ha valaki máshogy, más anyagokból szeretne tanítani, azt is lehet, csak előzetesen jóvá kell hagyatni. Amit láttunk: mind a négy gyerek vidám, barátságos, udvarias, nyitott, feltűnően önálló, dolgos, nagyon jól fogalmaz és okos. Ez utóbbi nyilván adottság, de kérdés nem fér hozzá, hogy semmiféle értelmi vagy érzelmi, szocializációs zavart nem okozott bennük, hogy nem járnak iskolába.

Volt egy olyan tantárgyuk, hogy vállalkozási ismeretek. A szülőknek nem tetszett a tananyag, ők inkább egy gyakorlatias megoldást választottak: adtak a gyerekeknek 100 dollárt, hogy azzal kezdjenek el egy saját üzletet. Ők pedig kitalálták, hogy eljárnak tisztítani a környéken lakók szemeteskukáit, némi pénzért cserébe. Mivel nem városban, hanem egy ritkán lakott falusias környéken élnek, ez napi több kilométer sétát jelentett. A tisztítások időpontjait és a bevételeket egy táblázatban vezették, amit havonta elküldtek az “ügyfeleknek”, hogy lássák, miért mennyit fizettek. Egyébként mindenkivel e-mailben tartották a kapcsolatot, hogy bárki jelezhessen, hogy mikor van szüksége a szolgáltatásra. És ami a legjobb: a végére egészen beindult a bolt, több ezer dollárt szedtek össze. A szülők pedig rájuk bízták, hogy mire költik a pénzt. A gyerekek kupaktanácsa pedig úgy döntött, hogy az egészet a szülőhazájuk, Dél-Afrika egyik iskolájának ajánlják fel, ajándékcsomagok formájában. Úgyhogy mikor legközelebb hazalátogattak, a szülők elvitték őket egy nagy áruházba, ahol saját maguk összeválogatták az ajándékcsomagok tartalmát, majd személyesen kiosztották a gyerekeknek.

Minden nap reggel fut az egész família 5 kilométert. Emiatt a gyerekek olyan kondiban vannak, hogy az az edzettebb felnőtteket is megszégyeníti. Minden egyes túrán ők voltak a leggyorsabbak, mikor mi lógó nyelvvel, szuszogva poroszkáltunk felfelé, ők fel-alá futkoztak körülöttünk.

Egyik gyereknek sincs telefonja.

Ha valakinek kedve támadt olvasni róluk, vagy a kalandjaikat követni, a www.six-in-transit.com blogon megteheti. Angolul írnak, és természetesen nem csak a szülők, de a gyerekek is.

 

Vissza az útra. A harmadik napi tábor 2000 méteren volt, ami azt jelentette, hogy végre nem kellett fagyoskodni éjjel, úgyhogy napok óta először jól aludtunk. És másnap csak fél 6-kor kellett kelni, tiszta luxus:)

4. nap

Táv: 20 km

Útvonal: Lucmabamba (2000 m) – Llactapata (2700 m) – Hidroeletrica (1890 m) – Aguas Calientes (2050 m)

A negyedik nap talán a legszebb, és az egyik leghosszabb. Délelőtt egy 700 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni, aminek a végén jutalomként távolról megpillanthattuk a Machu Picchut. Persze nem a klasszikus panorámát kell elképzelni, hanem a távolban egy zöld hegycsoportot, amiben felismerhető a Machu Picchuval szembeni Huayna Picchu hegy tipikus éles, háromszög alakja. Tudtuk előre, hogy ez a kilátás vár bennünket, készültünk is rá, de amikor ott voltunk, valahogy nem éreztünk semmilyen plusz izgalmat vagy elérzékenyülést. Ekkor kezdett el először elkapni az az érzés, hogy ez az egész túra már egyre kevésbé szól a Machu Picchuról, sokkal inkább egy ötnapos, egybefüggő kaland, aminek az egyik szuper napja lesz a világhíres nevezetesség megtekintése, de nem az egésznek az értelme, és még csak nem is a csúcspontja. 

Mi jöhetne más 700 méter emelkedő után, mint 800 méter ereszkedés?! Sokan mondják, hogy lefelé nehezebb menni mint felfelé, ami nyilvánvalóan nem igaz, de a térdeket valóban igénybe veszi. Az órákig tartó monoton lépdelésért azért kárpótol az egészen káprázatos panoráma, ami végigkíséri ezt a szakaszt.

A túra utolsó 8 kilométere az Aguas Calientesbe vezető sínek mentén visz egy keskeny folyóvölgyben, meredek sziklafalak között.

 

5. nap

Az utolsó nap hajnaltól késő délutánig a Machu Picchun telt. A romokhoz 6-tól lehet bemenni, az oda vezető lépcsőkhöz pedig 5-től. Ebből ki lehet találni, hogy megint elég korán keltünk, nyitás előtt 10 perccel – tök sötétben – már ott sorakoztunk a gyalogtúra bejáratánál lévő híd előtt. Azt gondoltuk, hogy négy nap kemény gyaloglás után a 400 méter szintemelkedés már gyerekjáték lesz, de persze nem így lett, több mint egy óra levegőkapkodó lépcsőzés után csuromvizesen értünk fel a Machu Picchu kapujához. Még jó, hogy hoztunk cserepólót.

Amikor a Salkantay-hágóról órákon keresztül esőben és szélben ereszkedtünk lefelé, megállapodtunk abban, hogy cserébe a Machu Picchun egészen biztosan jó időnk lesz. Elég nyomasztó történeteket lehet hallani arról, hogy milyen több nap túrázás és várakozás után semmit sem látni az egészből a felhők miatt. Hálistennek igazunk lett, az egész Cusco-környéki tartózkodásunk legmelegebb, legtisztább napját fogtuk ki itt. Egyébként általában az van, hogy reggel még felhős az idő, amikor mindenki megijed és vadul fotózni kezd minden alkalommal, amikor a fellibben a felhőfüggöny, aztán 10-11 körül kitisztul az idő és onnantól helyreáll a világrend.

Azért azt meg kell hagyni, hogy bár valóban nem a Machu Picchuról szólt ez az öt nap, azért már sorban állás közben is, és főleg amikor sétáltunk fel a kilátópontra, eléggé a torkomban dobogott a szívem. Nagyon ügyesen úgy alakították ki ezt a 10 perces útvonalat, hogy a panorámát csak a végén pillantsd meg, amikor már kellően magasról lehet látni az egész romvárost. Először szembefordulni ezzel a látvánnyal egészen megrázó pillanat, nem véletlen, hogy ekkora körülötte a felhajtás. Gondolom, nem mondok újdonságot ezzel, de maguk az épületek nem különösebben érdekesek, amitől a Machu Picchu az, ami, az a környezet, ezen belül is a Huayna Picchu meredek sziklája és az egész kis ékszerdobozt körbevevő második hegygyűrű.

Kaptunk egy eléggé felesleges kétórás vezetést is a területen, amit mindenki félszívvel sétált végig, mert valójában saját magunk akartunk mászkálni és lefotózni százezerszer ugyanazt a látványt. Szerencsére a maradék 6 órában erre is nyílt lehetőség. A vezetés során hallott információkat röviden összefoglalva: a Machu Picchu vagy egy szent hely volt, vagy egy erőd, vagy egy kereskedelmi központ a dzsungel és a hegyek térsége között, vagy valami egészen más. Mivel nincs róla semmilyen írásos feljegyzés, máig nem tudni biztosan, hogy mi volt a funkciója ennek a helynek, és azt sem, hogy miért hagyták el hirtelen a lakói. Valószínűleg elmentek harcolni máshová, de az is lehet, hogy nem:)

Mi alapvetően három dolgot szerettünk volna itt csinálni: elkészíteni a tökéletes klasszikus fotót, felmenni a Nap Kapuhoz, hogy madártávlatból is rápillantsunk a helyre, és lámás képeket lőni. Mindhármat óriási sikerrel teljesítettük, és még arra is maradt időnk, hogy csak heverésszünk és beszélgessünk a napon a többi csapattárssal. Egyébként ha valaki mindenképpen itt is mászni szeretne, akkor erre két lehetőség is van: a romok mögötti Huayna Picchu (ezt hónapokra előre le kell foglalni), vagy a romokkal szembeni Machu Picchu hegy. Mi ugyan kaptunk egy ajándék belépőt az utóbbira (valószínűleg valami hiba folytán nekünk is megvették, pedig ezért nem fizettük ki a 25 dollárt fejenként), de lusták voltunk felmenni. Láttunk onnan készült fotókat, megvagyunk nélkülük. Az a helyzet, hogy bármit is csinálsz, a legjobb program úgyis az lesz, amikor leülsz valamelyik magasabb ponton és csendben csodálod a látványt.

A tökéletes kép:

A madártávlat:

És a láma:

Egy kis praktikum: a Machu Picchu területén nincs semmilyen szolgáltatás, se egy WC, se mondjuk egy kávé. Ezekért ki kell menni, majd újra belépni. Amit a belépővel háromszor lehet megtenni, úgyhogy jól be kell osztani a kinti teendőket.

A vonatunk Cusco felé este 6-kor indult, úgyhogy fél 5 körül nagy nehezen búcsút vettünk a Machu Picchutól, és lesétáltunk ugyanazokon a lépcsőkön, ahol reggel feljöttünk.

Csodálatos nap volt, pontosan olyan, vagy még jobb, mint amilyennek előzetesen megálmodtuk.

Az Aguas Calientes-Ollantaytambo vonatút állítólag a világ egyik legszebbje ebben a kategóriában, ráadásul üvegtetjű szerelvények (is) közlekednek, amiből mi ugye este 6-kor már semmit sem láttunk. Így azt az apró tippet tudjuk adni, hogy ha van rá lehetőség, kérjétek meg a szervezőt, hogy vagy a korábbi 4 órás vonatra foglaljon helyet (bőven elég lesz a Machu Picchura a reggel 6-tól délután 2-ig tartó 8 óra), vagy inkább válasszátok a közvetlen kisbusz opciót, mert ezzel meg lehet spórolni a 60 dolláros vonatjegyet. (Persze ha van ilyen lehetőség, de általában van.)

Végigélve ezt a fantasztikus túrát, csak azt tudjuk mondani, hogy ha valaha Peruba jöttök, szánjátok rá ezt a pár napot egy nagy túrára, egészen más szférába emeli a Machu Picchu meglátogatásának élményét.