A Guatemaláról szóló útikönyvek és egyéb marketing célú kiadványok mindegyike büszkén idézi Alexander von Humboldt felfedezőt/földrajztudóst, aki egyszer azt találta mondani, hogy az Atitlán a világ legszebb tava. Rá egyébként érdemes hallgatni, az igazán nagy, innovatív elmék egyike volt, pl. ő sejtette meg először, hogy Afrika és Dél-Amerika valaha egy kontinens volt, és ő írta le először a növényzet éghajlati és magassági övezetességét is. Tudományos munkásságának jelentős része egy 5 éves latin-amerikai expedíció kutatásainak eredménye.

Rögtön az elején egy kitérő: két dolog miatt is irigylem Humboldtot.

Egyrészt egy olyan korban élt és kalandozott, amikor még volt mit felfedezni, nem volt az egész világ feltérképezve, megkutatva, lefényképezve. Valószínűleg ha olyan körülmények között kellene utaznom, mint neki, akkor sírva rohannék haza Európába (vagy nem), de akkor is, mennyire romantikus lehetett már 1800-ban megmászni a Chimborazzót és talajmintákat venni, majd kézzel elkészíteni a szelvényrajzát!

Másrészt meg végtelenül tisztelem azokat a koponyákat, akik a saját területükön valami hatalmas jelentőségű, az adott korban teljesen formabontó és új dologra éreztek rá. Merthogy ahhoz azért kellett egy képzelőerő, hogy valaki egyszercsak előálljon azzal, hogy a szárazföldek és a tengerek hatalmas futószalagokként mozognak és buknak egymás alá, folyamatosan újrateremtve önmagukat. Vagy hogy a személyiség alapvető mozgatórugói a kisgyerekkorban megélt élményeken alapuló tudatalatti reflexek. A legtöbb tudós ránéz az elődök által letett mozaikkockákra és aztán egy élet kemény munkájával ő is hozzárakja a saját kis részét. És néha jön valaki, aki ránéz ugyanerre a mozaikra, megforgatja, szétszedi és összerak belőle egy teljesen újat. Kevés rockandrollabb dolgot tudok ennél elképzelni.

Visszatérve az Atitlánra: nem tudom, hogy a legszebb-e, de az biztos, hogy én ilyen szép tavat még nem láttam. (Ezúton kérek elnézést a Balatontól.) A táj a Garda-tóra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy az Atitlánt körbevevő hegyek közül három is 3000 méternél magasabb vulkán. Ezekkel a csendes óriásokkal a tó látványa annyira harmonikus és megnyugtató, hogy kedve lenne az embernek évekig ott ülni a parton és csak gyönyörködni a panorámában.

Ezt egyébként a 60-as években jópár amerikai hippi meg is tette, akik közül néhányan még ma is megvannak, és mesélik a történeteiket az ide érkező fiataloknak. A hippikultúra 21. századi formája, az organikus étel-jóga-fű aranyháromszög különösen intenzíven van jelen errefelé napjainkban is.

Zárójel: ha igaz, hogy a jóga és a meditáció a befelé figyelésről, a belső elcsendesedésről szól, akkor nehéz megérteni, hogy miért érzik szükségét sokan, hogy ebbéli szenvedélyüknek mindenféle harsány külső jelét adják (színes buggyos nadrág, raszta haj, ékszerek, tarsolyok, kézzel szőtt hátizsák, stb). Számomra ez ellentmondásos, és azt üzeni, hogy nem is a belső munka a fontos, hanem hogy a külvilág feltétlenül lássa, hogy ők milyen különlegesek. Zárójel bezárva.

Írtam már talán Costa Ricánál, hogy minden országról él a fejemben egy emblematikus kép, amit mindenképpen szeretnék ott látni és lefotózni. Guatemala esetében ez az Atitlán vízébe benyúló, fapallókból épített kis stégek látványa volt, háttérben a vulkánokkal. Előzetesen azt gondoltam, hogy majd jól meg kell figyelnem, hogy honnan lehet ezt a képet elkészíteni, hol vannak olyan tájolású stégek, hogy a vulkánok is szépen látszódjanak. Odaérve kiderült, hogy a tó északi partjának bármelyik tetszőleges településéről 5 perc sétálgatás alatt lehet ilyen képeket lőni. Úgyhogy ha csak ennyi lenne ebben a helyben, akár egy nap alatt is ki lehetne pipálni. Sokan ezt is teszik, pedig nagy hibát követnek el, mert az Atitlán partján lévő falvakban rengeteg jó program várja az utazókat.

Melyik települést válaszd és mit csinálj az Atitlán-tó mellett?

Az Atitlán nem nagy, mindössze 130 négyzetkilométer. A partján sorakozó települések nincsenek messze egymástól, viszont nem köti össze őket a szárazföldön folyamatos út, néhányat kizárólag hajóval lehet megközelíteni. Ez a legegyszerűbb és leggyorsabb közlekedési mód itt, a motoros csónakok (lanchák) egész nap cirkálnak körbe-körbe, elég csak leinteni őket bármelyik stégről (illetve a települések fő dokkjain maguktól is kikötnek). Az ár sem vészes, egy hosszabb távolság fejenként 3,5 dollár.

Panajachel

A legnagyobb település a tó partján, és mivel ez esik legközelebb Antiguához, a turisták jelentős része – ahogy mi is – ide érkezik. Mi azonnal tovább is utaztunk, úgyhogy csak annyi benyomásunk van Panajachelről, amennyit a buszmegálló és a kikötő közötti félórás sétán szereztünk. Ez alapján egy hangos, pörgős, talán túlságosan is turistás városka, tele olcsó boltokkal, utcai árusokkal, éttermekkel. A partról szép a kilátás, de szerintünk ami igazán jó az Atitlánban, azt nem itt kell keresni.

Santa Cruz la Laguna

Csendes kis falu az északi parton, kevés szolgáltatással, viszont tökéletes panorámával. Kiválóan alkalmas arra, hogy az ember a pihenős, kilátásban gyönyörködős részt abszolválja. Ezen kívül mi kajakoztunk, fürödtünk, napoztunk és söröztünk. Ha valakit érdekel a búvárkodás, itt, a La Iguana Perdida hostelben működik a tó egyetlen búvárközpontja, nem csak merüléseket szerveznek, de tanfolyamot is el lehet végezni náluk.

Mi egy csendes, helyes kis kabint béreltünk a tóparton, de találtunk egy tipikus hátizsákos turistás szálláshelyet is nem messze a kikötőtől, az a neve hogy Free Cerveza (“ingyen sör”). Lent van a parton, jópofa sátrakban lehet lakni, laza a hangulat, kellemes a zene és minden este nagy közös vacsorázás, beszélgetés van a közösségi térben. A vacsorához ingyen adják a sört, innen a hely neve. Mi kajakot béreltünk tőlük, amihez szintén járt egy liter ingyen-sör, úgyhogy ott is maradtunk majdnem egész napra a stégen napozni és iszogatni. Így már főleg megérte a 10 USD-t. A kajakról beugrottunk a kellemesen hűvös vízbe is, amihez nem árt azért tudni, hogy az Atitlán átlagos mélysége 220 méter, úgyhogy úszni tudni kell, garantáltam nem ér le a lábad.

A Free Cerveza személyzete kizárólag önkénteskedő nyugati fiatalokból áll, aminek megvan az az előnye, hogy tudnak angolul. Más oldalról a nagy nyugatiság hátrány is, itt konkrétan mindenki európai vagy amerikai, és nem biztos, hogy az ember Közép-Amerikában norvégokkal és franciákkal akarja múlatni az időt. Azt hiszem, hogy ha egyedül utazik az ember, akkor nagyon jók ezek a hostelek, mert van társaság, mindig történik valami, úgy érezheted, hogy benne vagy a dolgok sűrűjében. Ha kettesben, mint mi, akkor egy-egy estére kellemes, de ekkora dózisban inkább már sok. Valahogy mindig azt érzem, hogy ha ilyen helyeken lennénk, az nem különbözne markánsan attól, mint ha otthon beköltöznénk egy hostelbe és esténként elmennénk a Szimplába bulizni.

Egyébként az angoltudást azért emeljük ki annyiszor, mert meglepő módon a közép-amerikai országokban alig találkoztunk olyan emberrel, aki legalább pötyögi az angolt. Egy átlag kambodzsai vagy mianmari recepciós/taxis/pincér/járókelő angolja fényévekkel veri a közép-amerikai kollégáikét, ami a térképre pillantva azért elég furcsa.

San Pedro la Laguna

Ezt hívják a tó “backpacker town“-jának, ami annyit tesz, hogy sok az olcsó szálláshely és étterem, este 11-ig sok helyen hangosan szól a zene és megy a buli. Tapasztalatunk szerint ez egyáltalán nem zavaró, a település kifejezetten hangulatos, érdemes csak úgy sétálgatni utcákon.

Mi elsősorban azért mentünk el ide, mert ez a 3000 méteres San Pedro vulkán megmászásának legkézenfekvőbb kiindulópontja. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy személyesen semmilyen rossz élményünk nem volt a guatemalai közbiztonsággal, itt többen is figyelmeztettek bennünket, az AirBnB házigazdánk pedig szinte könyörgött, hogy ne menjünk fel önállóan a hegyre, hanem keressünk egy vezetőt, mert egyébként előfordulhat, hogy kirabolnak. Hallgattunk rá, különösen azért, mert a szervezett túra alig kerül többe, mint ha magunk csinálnánk (20 USD/fő). A túra egyébként fél nap, nem éppen könnyű, de a csúcsról a kilátás megéri a küzdést. Amikor mi ott voltunk (március közepe), a látási viszonyok nem voltak a legoptimálisabbak, ugyan napsütéses, tiszta idő volt, de a levegő magas páratartalma miatt csak homályosan lehetett látni az egyébként briliáns panorámát. Azt mondják, hogy a december és a január a legjobb hónapok ebből a szempontból.

San Pedróból látogattunk el Guatemala legendás piacára, Chichicastenangóba (2,5 óra, az oda-vissza transzfer 8 USD/fő). Ez a hely külön megérne egy posztot, elképesztően színes, vibráló, szórakoztató, groteszk elemekkel tarkított forgatag, most legyen elég pár kép. Piac csütörtökön és vasárnap van, így kell időzíteni.

San Juan la Laguna

Az Atitlánnál látottak közül messze a legszebb, leghangulatosabb kis település. San Pedrótól 15 perc tuktukkal.

Sokáig keresgéltünk a neten, hogy a rengeteg közép-amerikai kávétúra közül melyiket válasszuk. Olyat szerettünk volna, ahol nem csak egy üzem és egy kávézó van, hanem maga az ültetvény is látogatható. Korábban soha nem láttuk, hogy ez a növény, ami annyi örömteli percet szerez nekünk minden egyes nap, eredeti környezetében hogy néz ki.

Végül a San Juan melletti La Voz kávéfarm mellett döntöttünk, és nem bántuk meg. A transzfer tuktukkal, a vezetés, illetve egy választott kávé összesen fejenként 13 USD-be került. Az Atitlán térségében a helyi lakosok többsége maja, itt is egy fiatal maja hölgy kalauzolt bennünket körbe. Ha tudott volna rendesen angolul, vagy mi spanyolul, biztosan még többet tudtunk volna meg a kávétermesztés csínjáról-bínjáról, de azért így is okosabbak lettünk valamivel. Egyébként természetesen itt is organikus kávétermesztés folyik, ami annyit tesz, hogy nem használnak vegyszert. Ezt az amerikai felvásárlóik évente többször személyesen is ellenőrzik a birtokon.

A La Voz egy szövetkezet, amiben minden tagnak megvan a saját magántulajdonú kis földdarabja, amit ő művel, viszont a feldolgozás és az értékesítés már közösen történik. A megmosott, megszárított és szétválogatott kávészemeket (pontosabban csak az első osztályúakat) San Franciscóba exportálják, a pörkölés és a csomagolás már ott zajlik. Volt abban valami megejtő, ahogy a kis színes népviseletbe öltözött csaj büszkén mutatta a múzeumukban a dizájnos kávécsomagot, amire rá van írva, hogy innen, a guatemalai San Juan la Lagunából, a La Voz farmról származik.

A kávétúra után elindultunk vissza San Pedróba, de annyira megkapó volt a falu látványa, hogy inkább kiszálltunk a tuktukból, és estig sétálgattunk és fotóztunk. Aztán egy mindenki által csak chicken busnak nevezett helyi buszjárattal visszamentünk. A harmadik képen látható, ahogy San Pedróban rakodják le a busz tetejéről a szállított holmikat, ami nem ritkán egy kosárnyi csirke, innen a névadás.

Ahol nem jártunk, de hallottunk róla:

San Marcos la Laguna

Ez a “hippi-town”, ide jönnek jógázni, meditálni, zellerturmixot inni és füvet szívni az erre fogékony tömegek. Mi ide nem mentünk el.

Jaibalito

Kis falucska Santa Cruz szomszédságában, nagyjából ugyanazokkal az attribútumokkal.

Aki Guatemalában jár, az Atitlán tóhoz mindenképpen ellátogat, erről felesleges is lenne külön győzködni bárkit. Amit viszont mindenképpen javasolnék: szánj rá egy hetet.

Az Atitlán nem csak egy fotópont, hanem egy nagyobb térség, sok különféle, egyedi karakterű településsel, százféle programmal. Meg hát a világ legszebb tavánál sem lehetsz minden nap, élvezd ki, ha egyszer eljutottál!