Ha megkérdezel egy tetszőleges utazót, aki már járt Guatemalában, hogy mi volt a kedvenc élménye, elég nagy eséllyel az Acatenango vulkántúrát fogja mondani. Sőt, a kis mintán vett közvélemény-kutatásunk szerint ez egész Közép-Amerika egyik legjobb programja. Mi is egy itt utazó pár ajánlására vágtunk bele, és csak annyit mondhatunk, hogy megérdemelt a rajongás, ezen a 4000 méteres óriáson olyat lát az ember, amitől garantáltan leesik az álla.

Hogy mi ez?

Sátorozás 3500 méteren, szemben a világ jelenleg legaktívabb vulkánjával, a Fuegóval. Ami időnként fekete füstöt és vöröslő lávát okát magából irdatlan robaj kíséretében.

Ülni 3976 méteren és nézni, ahogy a fehér, vatta-szerű felhőtengerből kiemelkednek Guatemala hatalmas vulkáni kúpjai.

A túra közepesen kemény és egyáltalán nem veszélyes. Ezzel együtt természetes, ha az ember kicsit tart az ilyesmitől (különösen ha a Kárpát-medence négyezres hegyekben és működő vulkánokban meglehetősen szegény környékéről érkezik), de nincs az az érv, ami miatt ki lehetne hagyni ezt az élményt. Akit erre a környékre vet a jósorsa, annak kötelező. Hogy könnyebb legyen, elmeséljük, hogy mi hogyan csináltuk.

Szervezés

Mindenekelőtt felmerülhet, hogy kell-e szervező a vulkán megmászásához, vagy megcsinálható önállóan. A válaszunk erre az, hogy ugyan nincs akadálya, hogy valaki önállóan felmenjen, de ezt csak akkor ajánlanánk, ha az illetőnek van megfelelő felszerelése, erős és nagyon gyakorlott túrázó.

Vagyis minden átlagos utazónak feltétlenül azt javasolnánk, hogy keressen egy jó szervező céget. 3000 méter felett mászkálni akkor is kihívás, ha nincs az ember hátán egy sátor, matrac, hálózsák, meleg ruha, valamint két napi étel és ital. Egyébként maga az ösvény könnyen követhető, és elég sokan is vannak a hegyen ahhoz, hogy világosban ne lehessen eltévedni.

Még valami: idén januárban többen meghaltak az Acatenangón, mert egy váratlan hidegfront miatt éjszakára 100 kilométeres szél és nulla fok lett. Úgy tudjuk, hogy azok haltak meg, akik későn indultak, és a pusztító időben eltévedtek a sötétben és kihűltek. A hegyen lévő vezetők több ember életét mentették meg azzal, hogy felkeltek az éjszaka közepén, felállították a későn érkezők sátrait, raktak nekik tüzet és megitatták őket meleg folyadékkal. Általában az van, hogy amíg minden az előre tervezett kerékvágásban halad, addig a túravezető csak könnyebbség. Ha extrém helyzet alakul ki, akkor életet menthet.

Az Acatenango Guatemala legnagyobb turisztikai központjától, Antiguától mindössze 30 kilométerre emelkedik. Ebből következően nagyon könnyű a túrát megszervezni, Antiguában bármelyik tetszőleges iroda visz ide csoportokat. Mi nem így mentünk, mert egy utazótárs ajánlása alapján rátaláltunk egy a vulkán tövében lévő kis faluban lakó szervező csapatra. Irodájuk nincs, viszont telefonon (WhatsApp-en) könnyű velük felvenni a kapcsolatot és leegyeztetni minden szükséges részletet. A főnök egy 35 év körüli srác, Gilmer. Gilmer megtanult angolul, vett egy csomó jó minőségű sátrat és egyéb túrafelszerelést, összeszedte a testvéreit, unokatestvéreit, barátait, akikből egy megbízható, kedves, türelmes, profi csapatot épített.

Kevés szolgáltatót ajánlunk nyugodtabban, mint őket.  Újabban már csúcsra járatjuk az utolsó pillanatban tervezést, Gilmernek az indulás előtti nap délutánján írtunk, hogy másnap szeretnénk csatlakozni a túrához. Hangüzenetekben elküldte, hogy oké, van hely, hogy mit kell vinnünk, mikor jön értünk, mennyibe kerül, és már kész is volt minden. Másnap a megbeszélt időpontban ott is volt értünk a kisbusz a szállásunk előtt.

A program

Az Acatenangóról egy nap alatt is meg lehet fordulni, de ha valami miatt nem szorít nagyon az idő, mindenképpen érdemes a kétnapos túrát választani. Nem csak azért, mert így kevésbé fárasztó, hanem mert a legjobb részek (az éjszakai vulkánkitörések és a napfelkelte látványa a csúcsról) csak az ottalvós változatban csodálhatóak meg.

A kisbusz reggel 7 körül indul Antiguából, az út Gilmerék házához kb. egy óra. Itt mindenki megkapja a felszerelést (sátor, hálózsák, matrac), illetve meleg ruhát is lehet olcsón bérelni. A kemények felvihetik maguk a hátizsákot, de lehet hordárt bérelni, aki felhozza helyettünk a táborig. Mi azt a megoldást választottuk, hogy felfelé fizettünk a hátizsákjaink cipeléséért, másnap lefelé pedig magunk hoztuk. Hogy érezzétek, hogy ez nem valami ciki “nyugatituristás” dolog: 10 fős csapatunkból ketten hozták maguk a cuccot, mindenki más hordárt kért, rajtunk kívül fel- és lefele útra is. Ezt már 10 perc kaptatás után mindenki kivétel nélkül nagyon jó döntésnek értékelte. A kiskutyán kívül mindent vinni kell:)

Ugyanis az van, hogy az 1800 méteren lévő kezdőponttól 3200 méterig kizárólag emelkedőn kell menni. Onnan a maradék 300 méteres szintkülönbséget már egy lankás területen kell leküzdeni, de ott meg a tengerszint feletti magasság nehezíti a mozgást.

Fél 10 körül tettek ki bennünket a kezdőponton, délután 5 körül érkeztünk meg a 3500 méteren lévő táborhelyre. A túra során a szervező/kísérő csapat végig alkalmazkodott a tempónkhoz, alapban is megálltak úgy 20-25 percenként egy kicsit pihenni, de ezen kívül is bármikor lehetett szusszanni egyet, ha valaki szükségét érezte, mindig volt, aki megvárta. Az alap dolgokon kívül talán ez a legfontosabb elvárásunk egy ilyen túrán, hogy ne siettessenek bennünket, mehessünk a saját tempónkban. Gilmer csapata ezt maximálisan szem előtt tartotta. Az út változatos tájakon vezet, a kezdeti ritkás cserjés egy idő után dús köderdőbe vált, majd még magasabbra emelkedve fenyveseken keresztül vezet az ösvény, 3000 méter felett pedig már csak néhány magasabb, száraz fa és bokrok szegélyezik az utat. A talaj leginkább tipikus vulkáni kavics és homok, illetve az erdős részen föld.

A táborhelyen a srácok felállították a sátrakat, gyűjtöttek fát, raktak egy jó nagy tábortüzet és elkezdték készíteni a vacsorát. Ami egy nagy adag babpüré, sok tészta, némi nachos és 1 kemény tojás volt, mindenkinek jutott bőségesen.

Amikor felértünk, még minden felhőbe burkolózott, így nem láttuk, hogy mi vesz bennünket körül, csak néha hallottunk egy-egy nagyobb dörrenést. Aztán úgy 7 óra körül kitisztult az ég, és megláttuk velünk szemben, szinte karnyújtásnyira a füstölgő Fuegót. (Valójában 4 kilométerre van, de 4000 méteres hegyek esetében ez nem tűnik nagy távolságnak.)

Lassan indult be a show, először csak kisebb füstfelhőket eregetett, aztán miután besötétedett az ég, erőre kapott. Innentől egész éjjel úgy 20 percenként hatalmas, égzengéshez hasonlító robbanás kíséretében lávát okádott a levegőbe, ami aztán szédületes sebességgel gurult le a fekete hegyoldalon. Elmondhatatlan, félelmetes, hátborzongatóan szép látvány.

Részben a hideg, részben a kemény talaj, részben a magasság, és nem kis részben a Fuego dörgése miatt az alvás nem ment annyira zökkenőmentesen, de valahogy eltelt az idő hajnali 4-ig, amikor is keltettek minket a csúcstámadáshoz. Kis fej- és zseblámpáinkkal világítva nekivágtunk a hegyoldalnak. Csak alig több mint 400 métert kell emelkedni, de talán ez a legmeredekebb szakasz, úgyhogy jól elfáradtunk, mire felértünk a tetőre. Már közben is látszott, hogy itt valami nem e világi látványban lesz részünk. Ahogy világosodott az ég, úgy kezdett lassan minden formát ölteni körülöttünk. Olyan érzés, mint ha egy repülőgép ablakából néznéd, ahogy a felhők fölé emelkedsz.

A bolyhos, fehér felhőszőnyeget csak a többezres vulkáni kúpok szúrják át itt-ott. A csúcsról több száz kilométerre ellátni, külön szuper érzés volt megpillantani a pár napja megmászott Pacaya és San Pedro vulkánokat. No meg persze a Fuegót, ami ekkor már nem volt olyan mérges, de azért füstfelhő még minden félórára maradt.

Annyira élveztük a látványt, hogy az egyik vezetővel fent maradtunk még fél órát, amíg kedvünkre sétálhattunk, fotózhattunk, és hálát adhattunk percenként a sorsnak, magunknak, hogy ilyen élményeket élhetünk át.

A táborba visszaérve megreggeliztünk, összeszedtük a sátrakat és elindultunk lefelé. Ekkor ugye már mi cipeltük az összes cuccunkat, ami eleinte kicsit nehézkes volt, aztán a közepétől megszoktuk, és onnantól egész könnyen ment. Megintcsak elmondom, hogy meglepően sok dologgal van ez így: amit elsőre kényelmetlennek, ijesztőnek, akár kibírhatatlannak gondol az ember, az az esetek döntő részében egy idő után megszokhatóvá, sőt akár szerethetővé is válik.

Dél körül értünk le a bázisra, kora délután már az antiguai szállásunkon pihentük ki a fáradalmakat.

Mennyibe került mindez?

Gilmerékkel a túra ára fejenként 40 USD, amiben benne van a transzfer Antiguából oda és vissza, a vezető, 3 étkezés, illetve a sátor, a hálózsák és a matrac. (Végignézve más cégeket is, a legolcsóbb változat ennek kb. a fele, a legdrágább pedig a duplája.)

További 25 USD volt fejenként a hordár egy útra (ha lefelé is kértük volna, kétszer ennyi lett volna).

Az ár nem tartalmazta a vulkán területére érvényes belépődíj árát, ami 7 USD/fő.

Összesen tehát a program ezzel a csapattal 1 főre 72 USD-be került. 

Gilmerrel ezen a számon lehet felvenni a kapcsolatot WhatsAppen: 00 502 4169 2292. Ha mi nem vagyunk elég referencia, a TripAdvisoron tonnányi véleményt találtok róluk az Acatenango hike keresés alatt.

Mit kell vinni?

  • Több réteg meleg ruha: aláöltöző, pulóver, kabát, sapka, sál, kesztyű – Az első napi mászás alatt elég a rövidnadrág+póló, de ahogy besötétedik, nagyon gyorsan kezd hűlni a levegő, hajnalban akár fagypont köré is ereszkedhet, és a csúcson is hideg van és erős szél fúj.
  • Túracipő
  • Hegyibetegség elleni gyógyszer – Minimum sima fejfájáscsillapító, de még jobb, ha célzottan erre kérsz valamit a gyógyszertárban. Nekem 3300 méter felett szinte egyfolytában fájt a fejem, nem elviselhetetlenül, de nem is volt nagy öröm. Sokat tud enyhíteni rajta akár egy vízben oldódó Aspirin. Klaunak egyébként semmi baja sem volt.
  • Fejlámpa vagy zseblámpa – Sötétedés után pisilésre alkalmas hely kereséséhez, lefekvésnél és felkelésnél a sátorban, és hajnalban a csúcsmászás elején is nélkülözhetetlen.
  • Naptej
  • Fejenként 3 liter víz 
  • Snack, édesség – Nem lesz elég, amit a túrához adnak, pedig az sem kevés.

Életünk egyik legjobb élménye volt. Azóta mi is továbbadtuk a lángot: meggyőztünk egy egyedül utazó, szinte sohasem túrázó kis ausztrál lányt, aki épp Antigua felé tartott, hogy ezt meg kell csinálnia, bárhogy is fél tőle. Azóta írt nekünk, hogy feljutott és köszöni, hogy nem hagytuk ezzel békén, megért minden izzadtságcseppet, most boldog és nagyon büszke magára.

Így van ez. Csak bele kell vágni.